Érvényes-e még a „Trump-doktrína”?

A kilencvenes évek óta épített izraeli lakásoknak kötelező tartozéka a héber mozaikszóval MAMAD névvel illetett óvóhelyiség. Gyakorlatilag egy 3x3 méteres, megerősített szerkezetű vasbetonkockáról van szó, amelynek nyílászárói két centi vastagságú acéllemezekkel reteszelhetőek. Izraeli diplomáciai megbízatásunk idején magunk is jó pár rakétaesőt vészeltünk át a békeidőben általában spártai hangulatú vendégszobaként funkcionáló helyiségben;

az iráni ellentámadások deklarált célpontjainak. A cikk írásakor a halálos áldozatok száma huszonnégynél jár, ezerháromszázan sebesültek meg és átlépte a tízezezret az otthonuk pusztulása miatt kitelepítettek száma. Az adatok lehetnének sokkal durvábbak is, hiszen az Irán által Izraelre eddig indított félezer rakéta mindössze öt százaléka csapódott be városokban: nem a Hamász „házi barkácsolású” eszközei, hanem több száz kilós robbanótöltetű ballisztikus rakéták, ahol egyetlen rakéta is óriási pusztítást végez.

A libanoni Hezbollah tavalyi felmorzsolásával ugyanis elhárult az a veszély, hogy az iráni támadások kiegészülnek a közvetlen szomszédságból Izraelre zúduló rakétazáporral, amely akár térdre is kényszeríthette volna a zsidó államot. Irán egyedül maradt, pár hónapra rá pedig megválasztották Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökévé, és ezzel Izrael szempontjából teljesültek a tervezett hadművelet legfontosabb feltételei. A tíz napja kezdődött és kétezer kilométeres távolságból lezajló párbajban gyorsan fölébe kerekedett az iszlám köztársaságnak és bő hét alatt

A polgári célpontok elleni terrorbombázások képsorait nézve teljes mértékben érthető, hogy miért törekedett erre.

Az egyik utolsó akadály a Teherántól mintegy száz kilométerre délre fekvő Fordo-völgy volt, az iráni atomprogram koronagyémántja. Az urándúsításhoz használt legfejlettebb centrifugák és a már előállított hasadóanyag jelentős részét is valószínűleg itt halmozták fel – hírek szerint akár száz méter mélységben a hegy gyomrában. Izrael hosszú idő alatt valószínűleg komoly károkat tudott volna okozni a létesítményben, de nem rendelkezett a megsemmisítéséhez szükséges eszközökkel. A csaknem tizennégy tonnás, a hegyoldalba mélyen behatolni és ott késleltetett detonációval nagy rombolóerőt kifejteni képes hagyományos bombák felett csak az Egyesült Államok diszponál.

Szombat este Trump végül meghozta a döntését és a B-2-es bombázók lerombolták a kijelölt célpontjaikat, betetőzve az elmúlt hónapok jó rendőr-rossz rendőr szerepjátékát közte és Netanjahu között. Ezt a szereposztást nemcsak Trump személyisége tette hitelessé, hanem a kettejük közötti valódi feszültség is. Amint azt jól értesült izraeli források tudni vélik: budapesti vizitje végeztével Netanjahu azért repült váratlanul egyenesen Washingtonba, hogy Trump közölhesse vele elhatározását, miszerint komoly tárgyalásokba bocsátkozik Iránnal. Emiatt halasztani kellett az eredetileg április közepére időzített izraeli támadási terveket. Ami azonban elsőre Trump tárgyalási taktikájának tűnik, az valójában minden jel szerint egy komoly személyes – és egyben igazi szuperhatalmi – dilemma, amelynek feloldása akár a teljes ciklusának megítélését is meghatározhatja.

Az elmúlt napok elnöki üzenetein már látszódott, hogy épül benne a meggyőződés: az izraeliek nagyrészt kikaparták a gesztenyét, ezért neki kell feltennie az i-re a pontot, és

Márpedig valamilyen győzelemre szüksége van. A beígért ukrajnai béketeremtés egyelőre zsákutcában, hiszen az oroszok pusztán a személye iránti tiszteletből nem állítják le a gőzhengerüket. A Kínával folytatott meccs sokfordulós. Mindkettőnek üzenni kell – érlelődhetett tovább Trumpban a gondolat. Amerikának erőt kell mutatnia, hiszen milyen szuperhatalom az olyan, amelyik nem mutat erőt? Hogyan vehető komolyan a peace through strength szlogen, ha annak az egyik fele hiányzik? A negyvenhat éve dacosan ellenálló iszlám köztársaság,

Khamenei agresszíven söpörte le az amerikai tárgyalási ajánlatot, ezt pedig nem lehetett válasz nélkül hagyni. Nyilván főszerepet játszott a végső döntésben az a belpolitikai szempont is, hogy miközben Ukrajna ügye elutasított a MAGA-táboron belül, addig Izrael komoly mozgósító erővel bír – elsősorban a Trump szilárd bázisának számító sok tíz milliós evangéliumi keresztény tömbnél.

A kocka el lett vetve, de mi lesz most?

Sokan emlékeznek a jemeniek által vállalt, de mindenki által az irániaknak tulajdonított 2019-es dróntámadásra a legfőbb szaúdi olajlétesítmény ellen, amely hetekre kiiktatta a királyság olajtermelésének a felét (a globális termelés 5 %-át), világpiaci ársokkot kiváltva. A navigációs rendszerek zavarása miatt már az elmúlt héten is ütköztek tankerhajók a Hormuzi-szorosban –

Oroszország ugyan egyelőre ajtót mutatott Iránnak és olajéhsége miatt Kínának sem érdeke a közel-keleti háború, de egy eszkaláció új helyzetet teremtene. Figyelemre méltó, hogy a Pekinggel stratégiai viszonyt építő Pakisztán „határozott szolidaritásáról” biztosította Iránt – ami magyarázható az iszlám talaján, de történhetett akár kínai sugallatra is. Egy erőteljesebb iráni reakciót belsőleg alátámaszthat, hogy a háborús megaláztatás ellenére egyelőre nincs jele a rendszer bomlásának. Az elégedetlenséget és rendszerkritikát ellensúlyozza a külső fenyegetés összerántó hatása.

Sokan félreértik, hogy az iszlám forradalom nem a (sah rendszerével azonosított) perzsa nacionalizmus ellentéte, hanem annak az egyik kifejeződése; a középkorias jelmezek mögött egy posztmodern reakció arra a vélt és valós megaláztatásra, amelyet évezredes civilizációs vívmányai ellenére Perzsia/Irán a nagyhatalmaktól elszenvedett. Irán a konfliktus során az elvárt kapituláció helyett mindeddig a dacos ellenállást választotta. Nincs jele annak, hogy ez épp most megváltozna. Persze ettől még Irán egy kompozit állam – a lakosság csaknem fele azeri, kurd, arab, beludzs, türkmén és sok egyéb nemzetiségű –, ahol a siíta iszlám az összetartó habarcs.

Ha tehát rosszul alakulnak a dolgok, ott van a pakliban egy gyorsan és zavaros irányokba kiterjedő háború lehetősége, immár közvetlen amerikai részvétellel. Trump kifejezetten a rezsimváltások korának lezárásával nyert választást, nemrég épp Rijádban erősítve meg az erre vonatkozó „Trump-doktrínát”. A kérdés szívtájéki: a vezérkommentátorok közül az elmúlt héten Tucker Carlson nyíltan ütközött az elnökkel és Steve Bannon is arra figyelmeztetett, hogy

A kockázattal valószínűleg Trump is tisztában van és ez összefüggésben lehet azon kiszivárgott értesülésekkel is, hogy Washington állítólag hátsó csatornákon előre jelezte Teheránnak a várható légicsapás tényét – egyben tisztázva, hogy egyszeri alkalomról és nem rezsimváltást célzó műveletről van szó. Mivel a háború deklarált izraeli céljai (és célpontjai) között egyre gyakrabban körvonalazódik egy teheráni rezsimváltás, az sem lenne meglepő, ha ugyanez a feltétel rögzítésre került volna az izraeliek felé az amerikai légicsapások áraként. 

Ha az értékelésünk helyes, akkor

A nagyhatalmak nem békegalambok, és természetüknél fogva erőt fognak használni, ha a kalkulációik ebbe az irányba mutatnak. Ez az új „világrendetlenségben” még inkább így lesz. Az Egyesült Államok esetében az új kalkulációk lehetnek mások a korábbiakhoz képest. Nem a világuralom fenntartása, hanem a priorizálás a cél: ott és csak ott beavatkozni, ahol az feltétlenül szükséges, és ahol a szaldó egyértelműen pozitív. A dilemma még Irán kapcsán is valós belső feszültséget és vitát teremtett, és így billent végül a katonai megoldás felé a mérleg.

A szerző a Digitális Szuverenitás Központ nemzetközi igazgatója, 2018-2023 között Magyarország tel-avivi nagykövete

***

(Nyitókép: Donald Trump és Ali Khamenei ajatollah; AFP / ALEX WONG)